Csak most csak nálunk

Heti Menü
Heti Menü

Hónap whiskyje

Macallan Amber

Macallan Amber

100%-ig sherry hordóban érlelt, 100%-ig természetes szín, 100% Macallan! Amber – Borostyán: kezdetben virágos … tovább>

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy időben értesülj a programokról!

le szeretnék iratkozni>

Fiktív történetek

Arcok a folyosóról

sziasztok, törzsvendég volnék Nálatok, legalább is remélem...ez a történet megjelent az első kötetemben, aminek a címe Arcok a folyosóról. Ez az egyik kedvenc történetem. Nem lett kiírva benne hogy ez a Piktív Pub-ba játszódik, de rólatok szól. Ahogy én látom, ahogy látlak Titeket. Azóta sok ember megkérdezte, hogy hol van ez a hely, és én csak mosolygok..... üdvözlettel és szeretettel, teresa walther Arcok a folyosóról Az életünk során rengeteg embert ismerünk meg. Az arcok jönnek, mennek. Vannak, amik nyomot hagynak bennünk, vannak, amiket elfelejtünk. Soha nem lehet tudni, hogy egy –egy arc mennyire vésődik be a lelkünkbe. Mert amit látunk, az mind hatással van ránk. Lehet, hogy nem is tudatosodik ez a hatás, lehet, hogy észre sem vesszük, de a lenyomat ott marad. Furcsa dolog, hogy mennyit változunk. Napról napra, óránként, de akár percenként is. Félünk, örülünk, szorongunk, boldogok vagyunk. Hatnak ránk, és mi is hatunk a körülöttünk lévő környezetre. Mindannyian be vagyunk zárva az életünkbe. De nyisd ki a szemed, és látni fogod, hogy ez csak egy szelete a világnak. Mi csak egy icipici pontja vagyunk, és csak a magunk kis életét járhatjuk. De változunk is egyben, amikor a járt útról lelépünk. Az emberek, akikkel találkozunk, idegenül merednek ránk. Megrémülünk a tekintetünktől. A lépésünk bizonytalanná válik, kételkedünk, és félni kezdünk. Mert a begyakorolt mozdulatok, a világtól való elzárkózásunk ilyenkor nem működik. Ilyenkor a félelemtől reszketve meg kell állni, és újra meg kell keresni azokat a pontokat, amik biztonságot adnak. Ezeket kell rutinná fejleszteni, és lassan elindulni újra. Bátorság? Kalandvágy? Túlélés? Élni akarni, és túlélni. Nem lehetünk soha elég bátrak, hiszen a nyelvi korlátok valahol úgyis megakadályozzák a mozgásunkat. Mégis ki kell lépni a zárt ajtónk mögül, és kimenni a folyosóra. Folyosó. Amint kilépsz a folyosóra, és felkapcsolódik a lámpa, hunyorogni kezdesz. Túl sok a fény, túl sok az új. Szűk a hely, szinte összeroppantnak a falak. Minden tégla életre kel, egyszerre lélegeznek, egyszerre merednek rád, és fürkésznek. Lépéseidet nem tudod koordinálni, a térdeid folyamatosan meg-megroggyannak. Mert minden idegen, és ismeretlen. Egy nagyon kedves barátommal kora tavasszal beültünk inni egy sörözőbe. Budapest nyolcadik kerületében, egy nagyon hangulatos kis utcában fedeztem fel néhány hónapja. Ez az utca sok emléket őriz a múltból, és ha rálépek a köveire, elsodor magával a múlt. Ez az utca, még nem hajolt meg a modern építészet előtt, házai büszkén tornyosulnak, és kitartanak a legvégsőkig. Pedig néhány hónappal ezelőtt, ostoba felbőszített tömeg gázolt át rajta, a hamis szabadság zászlaja alatt. De túlélte. Mert ez az utca a múlt és a jövő kapuja. Ebben a múltidéző kis utcában találtam meg ezt a sörözőt. Egy sarki épület földszinti részén alakították ki. Nagy barna bárszékeivel mindig hívogatja az arra sétálókat. Ha hagyod magadat elcsábítani, és belépsz, az asztalok, mint valami múltbeli szeánszmaradványok csalogatnak magukhoz. De nem adom meg magamat. Felmászok egy bárszékre, ami meglepő módon kényelmes, és kezdődhet egy hosszas, véget nem érő eszmecsere. A nagy beszélgetésekhez, a világ nagy kérdéseinek megvitatásához mindig bort kell inni. A bor, mely a föld vére, minden korty lenyelésekor megerősíti benned az életet. Amint a bor ízét megérzed a szádban, a föld szenvedélye kel életre benned. Kényelmesen elhelyezkedve, kiválasztottunk egy testes vörösbort, és már merültünk is el a lelkünk bugyraiban. Vajon hányszor lehet egy életben igazán szeretni? Tettük fel a kérdést. Annyian meghatározták már a szerelmet, annyi tudós foglalkozott már a kémiájával, a szív kutatásaival. Tudjuk, hogy a szerelem képes tönkretenni, de a világot is képes kimozdítani a helyéről. Szeretni sokszor, és sokat lehet, de egynek van fő helye az életedben. Hiszen az ember, társas lény, szüksége van arra, hogy szeressék, hogy megoszthassa örömét bánatát. Hogy együtt cipeljék a terheket, és együtt élvezzék ki az élet szép oldalait is. Megosztunk, megosztozunk. De igazán szeretni, csak egyszer lehet az életben. Reménytelenül, önzetlenül, fékezhetetlenül. Az arcok jönnek, mennek. Elénk állnak, belénk botlanak, nyomot hagynak bennünk. Néha megtorpanunk, a szívünkben csillapíthatatlan fájdalmat élünk át, de megyünk tovább. Mert menni kell. Ahogy telnek az évek, egyre több arc tekint vissza ránk. Mind érzelmet váltanak ki belőlünk. Időnként kitörölnénk őket a múltból, de ők is részünkké váltak. Így épültünk fel, és fogunk tovább fejlődni. Hatunk egymásra. Néha megrettenünk, hogy mennyien vesznek körül, de valahogy így érezzük magunkat biztonságban. Mert mindannyian a biztonságot keressük. A folyosó hosszú. Félünk. Az én térdem is megremeg. De indulni kell. Már egyedül ülök a sörözőben. Megrendelem a bort, elszívok egy szál cigarettát, és elmerülök a magányban. Sírnék, és zokognék, de nem tudok. Bezártam magamat a fájdalomban. Ketten maradtunk. A bor és én. Minden kortya, ahogy nyelem le, egyfajta levegővétel, és talán egyszer újra felébreszti bennem az életet. Fázom. Mint nagyon rég már nem éreztem. Hiába takarom be magamat még jobban, belül vacogok. De véget ér egyszer a fájdalom is, és képes leszek újra mosolyogni, de még nem tudok. Nem megy. A folyosó üresen kong. Talán nem is laknak itt még emberek. A ház felépült, ajtaja hívogatja a lakókat. De ők nincsenek. Messze vannak. Állok a hideg, nyirkos folyosón. A falak frissen mázoltan várják a friss levegőt, hogy kiszáradjanak. A padló még magán viseli az építkezés porát. Minden csendes, elhagyatott. Várja a holnapot, az ébredést. Még nincsenek emlékek, a ház várja a hangokat, a zörejeket. Még síri csend van. Néma csend, a folyosón.
// Beküldte: teresa walther
« vissza az előző oldalra